FENYŐK

Dermesztő, hideg reggelen
A hajnali ködöt rágva
Szomorú szívvel gondolok
Az erdélyi fenyőfákra

Ahogy az erdeinket pusztítják
Úgy pusztul vele a népünk
S mikor az utolsó fát kidöntik
Akkor lesz nekünk is végünk

Nézem az idős bácsikat
Kik az életben láttak már mindent
Vakuló szemükkel keresik
De nem találják az Istent

A nénik is inkább csak sírnak
Nincsen sem család, sem gyerek
-Idegen országba mentek
Hogy jöttmentként élhessenek

Refr.:

S bár ugyanaz ismétlődik
Száz meg száz éve régen
Mi ébresztő kiáltás helyett
Suttogunk csak a szélben
Megmondom én, hogyan lehet
Hogy magyarként éljük a jövőt:
Ameddig azok döntik
Mi ültetjük addig a fenyőt


A bajban sem ismerjük egymást
Nem nyújtunk segítő kezet
De ha nem hiszi magyar a magyart
Az út már a pokolba vezet

Hisz' éppen úgy oktalanság
Hogy ki szeret, ne érdekeljen
Mint hazug törvényt hozni
A jogos gyűlölet ellen.