2010. július 12., hétfő

ISMERŐS ARCOK DALSZÖVEGEK

A dolog
A szél patkójától
A térkép
Adj még
Árnyéknak lenni
Angyalból ördög
Az utolsó magyar
Balázska
Barátom
Csillagok, csillagok
Ébredés
Édesanyám rózsafája
Egy a hazánk
Egy vérből valók vagyunk
Egyetlen
Előhang (Wass Albert)
Eltűnni csendben
Epilógus
Építsünk hidat
Erdély
Érdemes
Európa közepében
Fellegajtó nyitogató
Fenyők
Ha lemegy a nap
Harminc év
Haza
Hazátlan (Wass Albert emlékére)
Hegyeket nézek
Hidegen fújnak a szelek
Ígéret
Itt jártam
Játsszuk el
Kapum előtt
Kesergő
Költők és kígyóbűvölők
Lehetnénk mind
Lélekvesztő
Magyar cirkusz
Magyarok
Mennyit ér?
Minden visszatér
Nagypénteken holló mossa két fiát
Ne gondolj rám!
Nélküled
Nincs happy end
Prológus
Ruszkik haza!
Szakadjon szét!
Szélbe kiáltok
Talán csak álom
Te döntesz
Tiszta szívvel
Üzenet
Zuhanó madár


AJÁNLOTT OLDALAK:

http://dalszoveg-karpatia.blogspot.com/






























kotta
kotta kotta letöltés
kotta letoltes
szöveg
szöveg könyv
found
zeneszöveg dalszöveg
letoltes
letoltes kottaletöltés

könyv
könyv szovegkonyv
zeneszöveg
akkord tab
tabkotta
tabkotta lyrics
lyrics
lyrics zeneszöveg
kottaletöltés dalszövegek,

zeneszövegek, letöltések


A DOLOG

Kinek mi dolga? - Szerintem
a gyermeké az, hogy szülessen,
a Napé, hogy megsimogassa,
s a Holdé, hogy álomba ringassa.

A tanító dolga, hogy tanítson,
a lelkemen valamit javítson.
A diák dolga, hogy kutasson,
ha felnő, jó irányt mutasson.

A zenész dolga, hogy zenéljen,
a szívem mélyéig elérjen.
Az író dolga, hogy meséljen,
de igazat írni ne féljen-
de igazat írni soha ne féljen!

A Szerelmem dolga, hogy megértsen,
hogy higgyen bennem és segítsen.
>Hogy nélküled élni ne akarjak,
s ne hagyd, hogy a vesztembe rohanjak!<>
ha szükség van, bármit megtegyen,
ha eltévedtem, keressen,
ha gyűlölöm, akkor szeressen.

Az Anyám dolga, hogy ne sírjon,
ha nagyon félt, akkor behívjon.
Az Apám dolga, ha ajtót nyit,
ne úgy köszöntsön, mint akárkit.

A Testvérem dolga, hogy figyeljen,
Ha hibáztam, neki ne kelljen.
Ha nem hiszem, akkor ő higgye,
A tüzünket helyettem őrizze.


A Lányom dolga, hogy daloljon,
hogy örökké kislány maradjon.
A Fiam dolga, hogy nevessen,
hogy mindig apjaként szeressen.

S ha mindez így lesz -csak remélem -,
az én dolgom, hogy megérjem.

A SZÉL PATKÓJÁTÓL

Most van esztendeje, másodikba fordult
Hogy az én édesem háborúba indult
A hosszú utakat eleibe vette
A bút, s a bánatot magához ölelte
A bút, s a bánatot magához ölelte

Kísérj el engemet bárcsak a kapudig

Ha kapudig nem is, bárcsak az ajtódig
Onnan elmegyek én, szívem, egyedül is
Engem Isten őriz, őrizzen téged is
Az eső is esik, köpönyegem ázik
A szél patkójától a kő is szikrázik
A szél patkójától a kő is szikrázik

Győzünk-e, vagy vesztünk,

Immáron elválik
Győzünk-e, vagy vesztünk,
Immáron elválik
E sok szenvedéstől megjutalmazódik

A TÉRKÉP

Gyermekként nem figyeltem, bármeddig elmehettem
Apámék vigyáztak még rám
Térképet készítettek, sok mindent megjelöltek
S így búcsúzott el jó anyám

A térképre nem vigyáztam, oly nagyon nem is bántam

- Tudok már mindent, amit kell-
Hittem, hogy irányítok, azt látom, amit látok
Elbánok most már bármivel

Refr.:


Akkor is azt mondom - ha indulsz, hát indulj csak el, ahogy kell

De azt a térképet, a legnagyobb értéket, hej, ne hagyd el

Büszkén és tiszta szívvel, megfeszített erővel

Akarva saját életet
Rögtön és most azonnal, ide nekem két marokkal
Nem fogok várni éveket

Sokáig vándoroltam, valamerre elindultam

Csak sejthettem a jó irányt
Ettem, ha úgy gondoltam, ittam, ha szomjas voltam
Szerettem lányt, ha megkívánt

Refr.


Volt úgy, hogy eltévedtem és akkor azt kérdeztem

- Mondd, hogyan veszíthettem el?
A térképet, mit apám adott és, nagyapámtól ő is kapott
Célomat így hogyan érem el?

Hogy őszinte és tiszta legyek, amilyennek Ő is szeret

Amilyennek szeretném magam
Tudjak én is jelet hagyni, térképedet néked adni
Ha indulnod kell, kisfiam.

ADJ MÉG

Azt mondod baj van ugyan kedvesem
Hallgass csak rám én nem hiszem
Most nem nagyon élünk azt is csendesen
A felszín alatt mint rendesen
De lent a mélyben azért én érzem hogy hívsz
S lassan nyúlsz felém

Amit eddig adtál már nem lesz elég

Többet kell kapjak most mint rég
Kínoz a szégyen ami bennem ég
Olvadó szívem nem oltja még

De lent a mélyben azért én érzem hogy hívsz

S lassan nyúlsz felém

Azt mondod könnyebb ideát nekünk

S hogy naív ideát kergetünk
De ha nem hiszel bennünk egy szálig elveszünk
A saját fajtánk van ellenünk

De lent a mélyben

Azért én érzem
Hogy hívsz
S lassan nyúlsz felém

Amit eddig adtál már nem lesz elég

Többet kell kapjak most mint rég
Kínoz a szégyen ami bennem ég
Olvadó szívem nem oltja még

De lent a mélyben azért én érzem hogy hívsz

S lassan nyúlsz felém

ÁRNYÉKNAK LENNI

Ahogy a kiskanál dermed a kávéscsészében ,
Amit kint felejtesz az asztalon,
Úgy ragadtam én az egyedül létbe
Mindenre süketen s félvakon.

Cinizmussal a félelem ellen,

Ez a jó módszer higgy nekem!
Süllyedhetek, csak látnom ne kelljen,
Mi az oka, hogy nem vagy velem?

refr.:

Húsz éven át csak körbe és körbe
Mindent elrontva álmodok.
Egy olyan életről, mely nincs összetörve
Többé nem visszafelé számolok.

Ha tudom, hogy Te vagy

Ki kezem után kap
S jobban hallom, mit súg a szád,
Elmondtam volna, hogy nem telt el úgy nap
Az álom határán ne gondolnék Rád.

Míg nem láttalak nem fájt, hogy egyedül vagyok

Most meg az lenne jó, ha árnyék lehetnék.
Úgy érzem, ha kell hát meg is halok.
De Te érted élni azt még jobban szeretnék.

refr.:

Húsz éven át csak körbe és körbe
Mindent elrontva álmodok
Egy olyan életről mely nincs összetörve
Többé nem visszafelé számolok.

ANGYALBÓL ÖRDÖG

Csukott szemmel, félig álmodva kezdem el
Beteg szívem langyos kávéban hűl
Kilégzés, belégzés után
De persze nincs baj, mert jól vagyok – tudod¬ –
Csak kicsit furán

Tegnap óta minden más lett, mi addig volt

Nehezebb már, pedig kisebb a súly
A kapuban tétován megállok még,
Mintha hinném, hogy felderül,
S nem rám zuhan újból az ég

A buszra várva cigim füstjében bújok el

A hideg hajnal karma bőrömbe mar
Rejtőzve álarcom mögött
Senki nem látja
az angyalból megszülető ördögöt

Bánom, nem bánom, mástól nem várom,

Tőled sem várom el
Tettem megtettem, éltem, ha élhettem
Többet nem értem el
Félek, nem félek, mást már nem kérek:
A végét ne rontsam el
Adtam, nem kellett, kértem, nem tellett
Menj Isten „hírivel”!

AZ UTOLSÓ MAGYAR

Bürokraták és pénzemberek irányítanak minket
Hazug szólamok, ígéretek tartják alul a szintet
Utat keresve, tapogatózva, egymásra lépve élünk
Megnyomorítva, mindent feladva, szánalmas lesz a végünk

Refr.:


Századok bűnét üvöltöm magamból

De nem tudom ki hallja, a világ csak röhög rajta
A napot nem látom már lassan a falaktól
És egyre gyengül a hangom, szavam a porba hull

A múltunkat nem ismerhetjük, hisz tanulhatnánk belőle

A vágyainkat megvakítják, hogy ne nézhessünk előre
Testvéreink eltaszítva, a falakon kívül állnak
Anyjuk nélkül szebb jövőt, reményt hiába várnak

Refr.


Ha évek múltán erre jársz majd, tiszta lelkű vándor

S meglátod, hogy mi maradt itt e gyönyörű, szép hazából
Vidd el a hírt a nagyvilágnak, hogy minket már nem zavar
Jöhet bárki, hisz elpusztult az utolsó magyar.

BALÁZSKA

Mint az őszi elmúlás
Három év egy pillantás
Jeges kéz a szívemen
- Nem volt időm, Istenem! -
Egyedül a tömegben
Szeretetben, jó melegben
Csak én fázom újra
A sarokba bújva
A félelemtől, valamitől
Hogy nem mondtam el
Nem mondhattam el
Ki tudja, hányszor
Hogy mennyire hiányzol...

Jaj, kisfiam!

BARÁTOM

Látod, igazam lett, én mindig ettől féltem
Hogy közénk áll valami, talán fontosabb
Pedig én igazán kiszámíthatóan éltem
S közülünk mindig te voltál okosabb

Tudod jól, nekem a szívem gondolkodik

És amit ő gondol, azt muszáj megtennem
De szólhattál volna, hogy nem tudsz már velem jönni
S ha már nem tudsz, hadd tudjam, hogy miért nem

Refr.:


Hónapok óta a híredet se hallom

Hiába ordítok, nem hallod már a hangom
Tán a hétköznapok fogságába estél
Bár segíthetnék rajtad, drága testvér

Olyan csendben maradtál el, hogy észre sem vettem

Csak a hiányod lett egyre égetőbb
És tudom, mit gondolsz - hagyjam már végre abba -
De hadd mondjak pár dolgot még előbb

Bizony, nem így képzeltem még néhány éve

Megint egy dolog, amit valahogy nem értek
Igaz, nem biztos, hogy mindent értenem kéne
Hát úgy teszek, mintha hinném, mit beszélnek

Refr.:


Hogy annyi a dolgod, hogy ki sem látszol belőle

A munka, a kocsi, a pénz s még az asszony is
De úgy érzem, olyan nagyon nem is bánod
S ha így van, hát én bánom helyetted is

Persze, lesz még úgy, hogy együtt ülünk mi ketten

Pár üveg borral, egy csendes délután
S nem kell többé gondolnunk sem arra,
Hogy a barátunk már nem a barátunk talán.

CSILLAGOK, CSILLAGOK

Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok.
A szegény legénynek utat mutassatok.
Mutassatok utat a szegény legénynek,
Nem találja házát a szeretőjének.
Mutassatok utat a szegénylegénynek,
Nem találja házát a szeretőjének.

ÉBREDÉS

Kész van.
Most lett elegem mindenből.
A táskába két gatya
meg egy fogkefe
Megy bele
és elindulok újra.

Annyi minden történt és nem beszéltünk régen,

Pedig senki nem figyel rám
úgy, mint ő.
Hazám felé csillag vezet fenn az égen,
Olyan, mint az álom,
Csak élesebben látom,
Úgy, mint ő.

Jó volt,

De mindig idegen, színtelen
Az ember meg a szoba.
Mintha a képeken
Az életem
Nem az enyém volna

ÉDESANYÁM RÓZSAFÁJA

Édesanyám azt ígérte,
Velem marad, amíg élek.
Vigyázza majd minden egyes lépésemet,
Amíg a föld utam végén be nem temet.

Azt kérte csak: ember legyek

Idegenbe, ha elmegyek
S ha a világ körülöttem túl mostoha
Szülőhazám ne felejtsem többé soha!

Fehér galamb szállj a házra!

Édesanyám Isten áldja!
Bánatának szelek szárnyán jött a híre,
Jól tudom, hogy én miattam fáj a szíve.

Édesanyám sok szép szava,

Nem fogadtam én meg soha.
Megfogadnám, de már késő, jaj de késő,
Hull a könnyem két szememből, mint az eső.

EGY A HAZÁNK

Előhang:
Atilla király országából nem kell már tovább hajtani a gulyát.
Ott a legelők dúsak, a víz édes, és a fák odvából méz pereg. …



Hogy gondolhattad azt, hogy véletlen,
Hogy éppen most, s hogy épp ide születtem
Hogy azon a nyelven beszélek, amin Petőfi Sándor írt,
S hogy úgy érzem, az én dolgom hozni most a hírt

Túl vagyok már azon, hogy mindent elhiggyek,

Amit a TV-ből vigyorgó alakok beszélnek
Ahol az igazság, és az adott szó már nem érdekel senkit
De engem az apám úgy tanított, hogy becsület nélkül az ember nem ér semmit

Megoldást, sajnos mást, én se látok, ezután

Nem számít, amit elvárnak
Az, amit érzek, az vagyok én
A kisfiamért, a szerelmemért
A nagy szavakra, tudod, nem áll rá a tollam, talán sejted is, hogy miért
Csak oda kell állnom, ahova kell, a barátomért, azért aki ért

Nem tudni dolgokról, az nem érdem

Nem válasz semmire, az, hogy nem értem
Harminc éve bámulom, ahogy mellettem mennek a dolgok
Nem figyel rám senki, és nem sok mindenkit érdekel, amit mondok

Magyarnak lenni, egészen mást jelent

A saját hazánkban látni a végtelent
A dombtetőn állva érezni, és tudni, hogy ki is vagyok
Mikor a sólymokat nézem,
Ahogy az otthonunk fölött köröket írnak az égen

EGY VÉRBŐL VALÓK VAGYUNK

Annyi mindent kéne még elmondanom
S ha nem teszem
Talán már nem is lesz rá alkalom
Hogy elmeséljem milyen jó,
Hogy itt vagyunk
S mint a régi jó barátok
Egyet mondunk,s egyet gondolunk...

Mint a villám tépte magányos fenyők,

Mint a vizét vesztett patak,
Mint az odébb rúgott kő,
Mint a fáradt vándor,ki némán enni kér
Otthont,házat,hazát,nyugalmat már többé nem remél...

S bár a lényeget még nem értheted,

Amíg nem éltél nehéz éveket
Történjen bármi,amíg élünk,s meghalunk
Egy vérből valók vagyunk...

Mint a leszakított,haldokló virág,

Mint az ötmillió magyar,
Akit nem hall a nagy világ
Mint porba hullott mag,
Mi többé nem ered
Ha nem vigyázol ránk
Olyanok leszünk mi is nélküled...

Bár a lényeget még nem értheted,

Amíg nem éltél nehéz éveket
Történjen bármi,amíg élünk,s meghalunk
Egy vérből valók vagyunk...

Hogy történjen bármi,amíg élünk,s meghalunk

Egy vérből valók vagyunk...
Egy vérből valók vagyunk...

EGYETLEN

Haldokló reggelre ébredek,
Nem nagyon esik jól semmi sem.
Valahol messze
Te is alszol még azt hiszem.

A tükörből bámuló idegen

Tudja hogy én vagyok odabenn.
Szép lassan megöl,
De előbb még meggyötör rendesen.

Miféle világ ez körülöttem?

S hová lettek az álmaim?
Nem maradt semmim,
Te vagy talán az EGYETLEN.

Vihogó tömegek sodornak el,

A bélyegen az áll, hogy tévedtem.
Egyre sötétebb van, persze
Lehet, hogy ez is csak véletlen.

Semmilyen emberkék magyaráznak,

Tanítják nekem az életet.
Egymást taposva,
Csámcsogva szívják a véremet.

A hülyék mondják meg mi legyen,

A tisztesség száműzött idegen.
Sáros bakancsok tipornak
Gyönyörű szívemen.

Miféle világ ez körülöttem?

És hová lettek az álmaim?
Nem maradt semmim,
Te vagy talán az egyetlen.

Vihogó tömegek sodornak el,

A bélyegen az áll, hogy tévedtem.
Egyre sötétebb van, persze
Lehet, hogy ez is csak véletlen.
Óh Véletlen!

ELŐHANG ( WASS ALBERT )

Volt egyszer egy ember, aki az ő háza udvarán oszlopot épített az ő Istenének. De az oszlopot nem márványból faragta, nem kőből építette, hanem ezer meg ezer apró csillámló homokszemcséből. És a homokszemcséket köddel kötötte össze. És az emberek, akik arra járva látták, nevettek rajta, s azt mondták: „Bolond!” De az oszlop csak épült, egyre épült, mert az ember hittel a szívében építette az ő Istenének. És amikor az oszlop készen állott, az emberek még mindig nevettek, s azt mondták:

„Majd a legelső szél összedönti.” És jött az első szél, nem döntötte össze. És jött a második szél, az sem döntötte össze. Akárhány szél jött, egyik sem döntötte össze, hanem mindegyik szépen kikerülte az oszlopot, ami addig felépült. És az emberek, aki ezt látták, csodálkozva összesúgtak, azt mondták: „Varázsló!”

És egy napon berohantak az udvarára, és ledöntötték az ő oszlopát. És az ember nem szitkozódott, és nem sírt, hanem kiment megint az ő udvarára, és hittel a szívében kezdett új oszlopot építeni az ő Istenének. És az oszlopot most sem faragta márványból, sem nem építette kőből, hanem megint sok-sok apró homokszemcséből. És a homokszemcséket köddel kötötte össze.

ELTÜNNI CSENDBEN

Fájni már nem fog, látom magamon
Ha megpróbál, hát nem hagyom
Csak a leszedett képek szürke nyomai
Röhögnek rajtam a falakon

- Barátok leszünk - mondtad csendesen

S ha te mondod, hát elhiszem
Hazudni kell majd (ez megy nehezen)
Mert egy jó barát az nem ilyen

Refr.:


Eltűnni csendben, az volna jó
Ne fájjon többé, ha hazug a szó
Ne kelljen látnom, ha nem esik jól
Ne halljam meg, ha nem rólam szól
Eltűnni csendben, az volna jó
Ne fájjon többé, ha hazug a szó
Tűnjön el minden
Mondanám, de nem való

Táncolni kéne az égő romokon

A földig rombolt falakon
Zokogni némán, elmúlt napokon
S ki nem mondott szavakon.

EPILÓGUS

Ha elmondhattam volna, amire nem jutott időm
És ha hangosabban szólhatok talán
Érthette volna más is, amit fontosnak gondolok
S most nem érezném úgy, hogy az én hibám
Hogy elfogyott az erőm, bizony lehet, hogy túl hamar
És nem leszek itt, hogy fogjam a két kezed
De az elveszett hangszerem, ha véletlen megleled
Az első hangokat én játszom el.
Majd veled.

ÉPÍTSÜNK HIDAT

Mennyi elfojtott érzés, mennyi türelem kéne még?
Mennyi elpazarolt érték volna elég?
Mennyi kárba veszett tehetség tunik el nyomtalan,
S meddig érzem még, hogy sötét fölöttem az ég?

Hogyan kéne úgy menekülni, hogy a huségem is megmarad,

Csak olyan dolgokról írni, amirol szabad?
Hogy ne kelljen úgy éreznem, -megint egy baráttal kevesebb-
S ez a keseru íz, mi a legtovább itt ragad.

Építsünk hidat tiszta szavakból határok fölé,

S elindulhatunk egymás felé!
Építsünk hidat, ha nem megy másképp hát így kezdjük el,
Míg magyar szóra magyar szó felel!

Mondd csak, nyugodtan átaludni csaknem száz évet, hogy lehet?

Hogy nem üvölt benned a lelkiismeret?
Mert én szégyent érzek már attól, hogy mást én sem teszek,
Mint, hogy írom a dalt és éneklem neked.

ERDÉLY

Ha elindulsz végre, mindig csak keletre tarts, sohasem nyugatnak
S ne félj, hogyha estére kóbor kutyák a sarkadban ugatnak
Nincs oly erő, mely útjába állhatna már hó tiszta szavaknak
S nem engedi, hogy kezet nyújtson, ha kell magyar a magyarnak

Arra indulj, hol az "igen" csak igent jelent és hihetsz az embernek

Súlya igazán az adott szónak van és nincs helye "lehet"-nek
Arra indulj, hol a zászlót még tisztelik, és hogy a haza mit jelent
Nem kellett tanulni soha, csak tudják és érzik a szívükben itt bent.

Nagyvárad, Arad, Segesvár.


Most, hogy megjöttem, utam végén itthon vagyok és nézem a hegyeket

A partjára ülök, s a jéghideg Küküllőben hűtöm az üveget
A fenyők illatát érzem, s ha jól figyelek, hallom a szavukat
"-Isten hozott, testvér!" - súgják, és lassan meghajtják magukat

Most, hogy örülnöm kéne, látod, mégis-mégis csak hallgatok

Az eső csöpög szép csendben, s én a régmúltra gondolok
Nyolcvanhárom éve, az eső a könny az arcomon
Piros vérünk fehér havon, zöld fű növi majd (jaj) tavaszon

Kolozsvár, Székelyudvarhely, Zetelaka.

Most, hogy örülnöm kéne, látod, mégis-mégis csak hallgatok
Az eső csöpög szép csendben, s én a régmúltra gondolok
Nyolcvanhárom éve, az eső a könny az arcomon
Piros vérünk fehér havon, zöld fű növi majd tavaszon.

ÉRDEMES

Ő tart életben, ha meghalni vágyom
Szomjamat oltja, ha kiszáradnék
Elaltat csendben, ha nem jön az álom
Visszahúz akkor, ha elindulnék

Mesélek Neked erről a furcsa népről,
Mely a távolba réved s oly régóta vár,
Hogy testvér újból testvért ölelhessen
És eltűnjön végre minden gyűlölt határ

S, ahogy a rozsdafolt nő az elásott fegyveren,
Úgy nő a szívemben
A kétely, hogy megtettem
Mindent, amit magamtól tehettem
S bár célom el nem értem,
A kérdésed nem értem

Csak úgy lesz egyben test és a lélek,
Hogy törvénnyé válik, ami érték volt rég
Hisz attól lesz örök és élő a nemzet,
Hogy magyar a kezdet, és magyar a vég


/Minden reggel úgy kelek, hogy bármi rossz is történjék velem, olyan nagy baj nem lehet, hiszen itthon vagyok és nem vagyok egyedül. Tartozom valahova, aprócska része vagyok a nagy egésznek és talán még tehetek is érte valamit. És nekem beszélhetnek, mert ez maga a boldogság./

EURÓPA KÖZEPÉBEN

Európa közepében
Nem lehet már igazad,
Megtanítják,
Hogyan lehetsz önmagad.

Nagyon fontos lett az összhang,

Hogy mindenkivel egyet érts,
Hogy soha senkit
Semmiképpen meg ne sérts.

Viseld el, ha megaláznak,

Vágjál hozzá jópofát!
Talán akkor
A "nagy testvér" is megbocsát.

Azért van a másik orcád,

Hogy oda tartsd, ha bármi van.
Ezért vagyunk összetörve
Annyian…

Már nem az én nyelvem, már nem az én szám;

Már nem az én házam, már nem az én fám;
Már nem az én vérem, már nem az anyám;
Már nem az én népem, már nem a hazám.

FELLEGAJTÓ NYITOGATÓ

Én vagyok az, aki nem jó,
Fellegajtó-nyitogató - jaj!
Nyitogatom a felleget,
Sírok alatta eleget - jaj!

Ifjúságom így telik el

Ezért' a szívem hasad el - jaj!
Ifjúságom gyöngykoszorú,
Ki elveszti, be szomorú - jaj!

Szabad volnék, nem búsulnék,

Vigasságnak helyet adnék - jaj!
Szép hazámnak rabja vagyok,
Idegenbe' búslakodok - jaj!

Ha még egyszer megláthatnám

Apám házát, kopogtatnám - jaj!
Nem lesz többé soha ilyen,
Belé szakad árva szívem - jaj!

FENYŐK

Dermesztő, hideg reggelen
A hajnali ködöt rágva
Szomorú szívvel gondolok
Az erdélyi fenyőfákra

Ahogy az erdeinket pusztítják

Úgy pusztul vele a népünk
S mikor az utolsó fát kidöntik
Akkor lesz nekünk is végünk

Nézem az idős bácsikat

Kik az életben láttak már mindent
Vakuló szemükkel keresik
De nem találják az Istent

A nénik is inkább csak sírnak

Nincsen sem család, sem gyerek
-Idegen országba mentek
Hogy jöttmentként élhessenek

Refr.:


S bár ugyanaz ismétlődik

Száz meg száz éve régen
Mi ébresztő kiáltás helyett
Suttogunk csak a szélben
Megmondom én, hogyan lehet
Hogy magyarként éljük a jövőt:
Ameddig azok döntik
Mi ültetjük addig a fenyőt


A bajban sem ismerjük egymást

Nem nyújtunk segítő kezet
De ha nem hiszi magyar a magyart
Az út már a pokolba vezet

Hisz' éppen úgy oktalanság

Hogy ki szeret, ne érdekeljen
Mint hazug törvényt hozni
A jogos gyűlölet ellen.

HA LEMEGY A NAP

Nézd arcomon az éveket
Hazudnék szépeket
De a szemeim nem hagyják
A fény az, ami sok lehet
Itt nem látsz ma könnyeket
Hiába is akarják

Más mostanában a reggelem

Az egész életem
Úgy az ágy szélére ült
Kár, hogy kicsit még részegen
Újra kell kezdenem
És a lelkesedés is hűlt

Refr.:


De ha lemegy a nap

Már nem nagyon ismersz rám
Becsukott szemmel
Zuhanok a fény után
S míg a pohárban el nem olvad a jég
Addig egy kicsit
Megint olyan leszek, mint rég

Nézd itt ezt a kék eret

S benne a véremet
Ahogy a magaslatokra tör
Jó nagy lesz a túlnyomás
S az már abszurditás
Hogy a saját vérem öl

Tény mostanában, hogy szédülök

Félek, még eldűlök
Valami árokpart szélén
S én, a színpadok csillaga
Hangjegyek mágusa
Ott hűlök ki az út végén.

HARMINC ÉV

Én már éreztem a cukrot is keserűnek
És már délelőtt láttam a délutánt
És sírtam majdnem minden vidám filmen
S az álmaimtól féltem az éjszakát

Ha tehettem, csak befelé ordítottam

Mert kifelé muszáj mosolyogni
De én szomorúbb vagyok bárkinél a földön
A fiam nélkül nem vagyok már senki

És föl kellett állnom akkor is, ha nem ment

Mert ahol én voltam, onnan már nem lehet
Úgy gondoltam, a fájdalom majd múlik
S hogy elhiggyem, csak pár üveg kellett

De hallgass most, figyelj rám, barátom

Töltsd ki még, mi az üvegben maradt
Miért ne legyen könnyebb az a néhány óra
Ami még a napból itt ragadt

Persze, nem jó folyton csak menekülni

De megállni még egyedül nem merek
Segítség kéne, ugyanúgy, mint régen
Mikor fiatal voltam, vagy egészen kis gyerek

Mert hidd el, jó úgy a földön aludni

Hogy a fejem alá anyám karját álmodom
Jó apámmal gyönyörű borokat inni
És szomorkodni a régi dolgokon

HAZA!

A semmi hátán kapaszkodva
Súgd meg nekem, miért így legyen
A hosszú útra, újra meg újra
Miért jössz velem, nem kérdezem
Persze, hogy nem kérdezem

Bárhol élsz is a nagyvilágban,

Ne áltasd magad – csak ott vagy szabad –
Az igazi rabság a hontalanság
Hát nem kérdezem, miért jössz velem
Persze, hogy nem kérdezem

Refr.:

Mert nekünk ott van az otthonunk,
Ahol gyermekként játszottunk
Apánk az ajtóban állt, anyánk étellel várt
Ahol ébren is álmodtunk

Lehetsz gazdag, lehetsz szegény

Lényegtelen, hidd el nekem
A hazád nélkül, senki sem vagy
Nincs már helyed, nincs életed,
Jöttment lett a bélyeged

Refr.:

Mert nekünk ott van az otthonunk,
Ahol gyermekként játszottunk
Apánk az ajtóban állt, anyánk étellel várt
Ahol ébren is álmodtunk

Hideg télben, az esti szélben

A szó megszakad, benned ragad
A fenyő színe, a kenyér íze
Az ősök dala, a szíved szava,
A szülőföld hív haza

Refr.:

Mert nekünk ott van az otthonunk,
Ahol gyermekként játszottunk
Apánk az ajtóban állt, anyánk étellel várt
Ahol ébren is álmodtunk

Ahol a harangok hangja szállt

Ahol nagyapánk háza állt
Ahol szó volt a szó, hol a rossz is túl jó
Ez az egy út, mi járható

HAZÁTLAN ( WASS ALBERT EMLÉKÉRE)

Éjjel indultam, a hold se lát
Szép mezők alján, erdőkön át
Csendben lopakodva, ha sötét az ég
Nem látja senki sem, a szívemben mi ég
Társam a szégyen, menekülök
Jaj, meddig még!

Az eső csak kopog, hallgatom
Mint a könnyem, úgy folyik az arcomon
S a tolvaj hold röhög, lopja az álmaimat
Tud mindent és néz, rám zuhan az ég
Társam a szégyen, menekülök
Jaj, meddig még!

Eltűnni kevés, az nem elég
Az emlék mögöttem, a sarkamban ég
És idegenben élek, örökös másodikként
Nincsen már istenem, nincs nyelvem, se zeném
Mert szülőhazám nélkül többé már senki
Nem vagyok én.

HEGYEKET NÉZEK

A hazát ott találod lovaknak szemében,
Felszántott föld szagában, gyümölcsök ízében,
A himnusz bánatában, temetők csendjében,
Apám minden szavában s nagyanyám hitében

A vadak békéjében, erdők magányában,

A béke vadságában, börtönök falában,
Szerető ölelésében, feleség csókjában,
A gyermek sírásában és minden mosolyában

Kutyák hűségében, madarak röptében,

Fecskéknek fészkében, gólyák szerelmében,
Márai eszében, Petőfi dühében,
Pilinszky lelkében és Wass Albert szívében

A tanító vérében az utca porában,

Cipők talpán és gyilkosok szavában,
Minden ellenségben s anyák sikolyában,
Nagyapák emlékében s a kézszorításban

A zászló színében s a lerakott fegyverben,

Leszegett fejekben, a nem múló szégyenben,
Megtartott esküben és abban a szóban, hogy "nem",
Ott van tebenned és itt lapul énbennem

Refr.

Hegyeket nézek és erdőket látok
Emberek jönnek felém, és mind jó barátok
Határon túlról és szívektől innen
Szavak sem kellenek, rendben lesz minden

HIDEGEN FÚJNAK A SZELEK

Hidegen fújnak a szelek
Hidegen fújnak a szelek
Hidegen fújnak a szelek, azok nem jót jelentenek
Hidegen fújnak a szelek, azok nem jót jelentenek

Szónék én is, ha szólhatnék

Szónék én is, ha szólhatnék
Szónék én is, ha szólhatnék, hazámban, ha szabad lennék
Szónék én is, ha szólhatnék, hazámban, ha szabad lennék

Rossz idő jár bujdosónak

Házukba már be se hínak
Házukba már be se hínak, testvéreim eltaszítnak
Hazámba már be se hínak, "én véreim" eltaszítnak

Élnék én is, ha élhetnék

Hazámban, ha magyar volnék
Apám magyar, anyám magyar, gebedjen meg, akit zavar
Apám magyar, anyám magyar, gebedjen meg, akit zavar.

ÍGÉRET

Egyedül egy pohár borral
Súlyos estén csendesen
Szigorúan szűk magányban
Hétköznaptól mentesen

Átgondoltam hogy is kéne

Figyelnem rád, kedvesem,
Ha rólad írok, hogyan szóljon,
Hogy dallam és vers egy legyen

Sötét erdőn leszek kis ház,

Mely meleg fénnyel hívogat,
Érezd, hogy ha szólók hozzád,
Minden szavam simogat.

Ha mennem kell és induláskor

Szomorú a két szemed,
Beléd ég a tekintetem,
És így maradok teveled.

És ha én már nem is leszek,

Az ígéretem megmarad,
Tudom, mikor árulsz el majd,
S velem együtt önmagam.

Ha elfelejtesz s sáros lábbal

Taposol majd szívemben,
Készülj, mert meg nem bocsátunk
Sem én, sem az istenem.

ITT JÁRTAM

A fényképeket nézem,
Kéne mindenképp
Az az elhallgatott mondat
Mitől minden olyan szép

A városban az élet

Sajnos jobb időkre vár
Ahogy énbelém a lélek
Már épp csak hálni jár

Az emberek már nem nevetnek,

Nem élnek, csak nem tudják
Éhesek és nem szeretnek,
Mint a kolduló kutyák

Ha végre indulnál,

Ha végre jönnél felém,
Szeretném újból az életem
Mint eső a napfényben,
Ború a jókedvben -úgy
Tűnne el tőlem a félelem

Az a kisfiú a képen

Most is várja még a lányt
S hogy oly sokáig hiába,
Az már csak engem bánt

Az évek elmaradnak,

Rabolják az életem
És az emlékek sorával
Küld jelet a végtelen

Ha végre indulnál,

Ha végre jönnél felém,
Szeretném újból az életem
Mint eső a napfényben,
Ború a jókedvben -úgy
Tűnne el tőlem a félelem

A fényképedet nézem

Nekem kéne mindenképp
Az az elhallgatott mondat
Mitől minden olyan szép

Ha végre indulnál,

Ha végre jönnél felém,
Szeretném újból az életem
Mint eső a napfényben,
Ború a jókedvben -úgy
Tűnne el tőlem a félelem

JÁTSSZUK EL!

Én megérteném,
Hogy mindenki fél
De ha senki nem szól, hogy baj van,
Hát kimondom én.

Itt magas a hegy

S ott túl mély a szakadék,
S a kettő között
Hasít szét engem az ék.

Én nem hiszem el,

Hogy csak így lehet,
Hogy az önzésen kívül
Az ember mást nem tehet.

Mert ahogyan él,

A végén úgy marad egyedül
És nem lesz már semmi,
Mit szeretne legbelül.

Ez egy baráti jobb,

Mely feléd mutat,
Fogadd el végre
És keressünk kiutat!

Én mondom, merre,

Te mondod, hogy tegyem,
Hogy itt is meg ott is
Egyformán jobb legyen.

Játsszuk el, hogy most neked is kék az ég,

Hogy hinni tudsz úgy, mint rég,
Mint mikor gyerekek voltunk még.
Játsszuk el azt, hogy örök a barátság,
Hogy az igaz nem hazugság,
Hogy az álom is valóság!

KAPUM ELŐTT

Kapum előtt mindig egy csillag ragyogott,
Annak a csillagnak sok irigye is volt.

Jót kívánok szívem, szíved vígan éljen,

Semmi szomorúság szívedhez ne érjen!

Szerelem gyertyája asztalodon égjen,

Szépséged, jóságod az égig felérjen!

Két fehér karodban ,két szép aranyperec,

Áldjon meg az Isten azzal, akit szeretsz!

KESERGŐ

Nem köszönök, nem búcsúzom,
Merre tartok, rég nem tudom.

Nem találom csillagomat,

Aki mutatná az utat.

Nincs már testvér, nincs már barát,

Szél sodorja lábam nyomát.

Hegy gerincén, sziklatetőn

Visszanézni sincs már erőm.

Nincs tegnapom, nincs holnapom,

Ami szent volt, megtagadom.

Megbolondult ez a világ,

Elhervadok, mint a virág.

Süket füllel szóra várok,

Vak szememmel napfényt látok.

Bánat vidék, merre jártam,

Köd előttem, por utánam.

KÖLTŐK ÉS KÍGYÓBŰVÖLŐK

Figyeltem csak a szemeket,
Ahogy a szél könnygázt hozott.
Ahogy a béke, no meg a szeretet,
Lassan haraggá változott.

Mint a megvetett áruló, ki az ellenséghez oson,

Úgy árult el engem is a saját szülővárosom.
Hittem, hogy az igazság bizony mindenek felett,
S azért, hogy ez így legyen az ember bármit megtehet.

De pont olyan törvényszerű, ahogy a fű zöld, az ég meg kék,

Lettem tisztes honpolgárból koszos csőcselék.

A kígyóbűvölők a viperát szorongatják,

A nagymamát lovakkal tapossák.
Adjon Isten!
A védtelen csőcselékre a múlt így köszön rá,
A költők meg a kékítőt oldják az ágyúvízben.

A hazugság akkor is hazugság, ha soha nem derül ki,

S nem úgy lesz gazember valaki, hogy azzá nevezzük ki.
Attól lehetsz ember majd, hogy mi az amit megteszel,
Emlékre vagy érdemes, vagy a múlt ködébe veszel.

A kígyóbűvölők a viperát szorongatják,

A nagymamát lovakkal tapossák.
Adjon Isten!
A védtelen csőcselékre a múlt így köszön rá,
A költők meg a kékítőt oldják az ágyúvízben.

Hittem, hogy az igazság bizony mindenek felett,

S azért, hogy ez így legyen az ember bármit megtehet.
Attól lehetsz valaki majd, hogy mi az amit megteszel,
Emlékre vagy érdemes, vagy a múlt ködébe veszel.

A kígyóbűvölők a viperát szorongatják,

A nagymamát lovakkal tapossák.
Adjon Isten!
A védtelen csőcselékre a múlt így köszön rá,
A költők meg a kékítőt oldják az ágyúvízben.

LEHETNÉNK MIND

Erdélybe akarok menni, a testvéreinkkel lenni
Ahhoz a folyton leomló várhoz, amit egy asszony halála átkoz
A vágy akkor talált rám, mikor a legjobban kellett,
Mikor már idegenként ültem a barátaim mellett
És most nem az a kérdés, hogy menjünk-e,
Hanem hogy mikor indulunk Erdélybe?

Erdélybe akarok menni, a szilvafák alá ülni

Elveszni a zenében, ahogy a hegedű sír a szélben
A közöny börtönéből a szabadulásodat várom
S az már itt van a levegőben, olyan közel, hogy szinte látom
És most nem az a kérdés, hogy menjünk-e, hanem hogy mikor indulunk

Erdélyben - tudod mindenem átalakul

Erdélyben - még a régi is teljesen új
Erdélyben - ha feszül az íjon a húr
Csillagos éjen most is Csaba királyfi az úr

Trianonba akarok menni, a dolgokat a helyükre tenni,

Hogy lehessünk Nagyszalontán, családi körben eztán.
Hisz, amiről nem mondunk le, az mindig a miénk marad:
Kolozsvár, Pozsony, Zenta, Munkács, Udvarhely, Arad
Mert hát, MAGYAROK LEHETÜNK EGYENKÉNT,
DE LEHETNÉNK EGYEK MIND,
MAGYARKÉNT!

Tudod mindenem átalakul

Erdélyben - még a régi is teljesen új
Erdélyben - ha feszül az íjon a húr
Csillagos éjen most is Csaba királyfi az úr
Erdélyben - lassabban jár az idő
Erdélyben - a magyar szó drágakő
Erdélyben - ott van igazán értelme
Annak a kérdésnek: miért is maradjunk életben?

LÉLEKVESZTŐ

Agyamban lüktető, vérszomjas hadak,
Köröttünk nyáladzó, szűkölő vadak.

Lucifer szarva tompa,

A hetedik napon majd kinő.
Öltönye véresen ragyog,
Patáján új Gucci cipő.

Húzom az igát, nyakamban járom,

A kérődző barmok nyomait járom.

Hazám torz teteme fölött

Tébolyult bohóc táncol,
Őrjöngő szirénhangja
Szorosan magához láncol.

Otthonom bitorló, névtelen senkik

Ölik az indiánt, akár a jenkik.

Mint álmoktól tébolyult író,

A sok démont mind sorra veszem.
A lábamnál tekergő kígyó
Örül, hogy épp almát eszem.

Gyönyörű lelkű, szomorú vándor…

Mit szólnál ehhez Márai Sándor?

MAGYAR CIRKUSZ

Cirkuszról álmodtam az éjszaka.
Emberek, az álom szörnyű volt!
Még le sem ment a nap egészen
s már följött véresen a hold!
Indulót kürtölt frakkosan a Halál!
Körben a világ valamennyi népe
megtöltötte a páholysorokat
s minden szem az arénát nézte.
Ott gyilkolták egymást a magyarok,
Torz jelmezekben részegen!
Szemükben láz, kezükben kés
s csorgott a vér a késeken…!
Mindenki küzdött ott mindenki ellen
és ezer bohóc röhögött!
A világ jelszavakat ordított
és fogadásokat kötött:
– Én arra a vörösre fogadok!
– Enyém a zöldinges legény!
– Szorítsd, te Árpád-címeres!
– A gatyás paraszt az enyém!
S a magyarok csak ölték egymást.
Tombolt a halál-zenekar.
S Európa cirkusz-porondján
fogyott, fogyott a magyar.
Aztán a végin egy maradt csak.
Ezer sebéből folyt a vére.
Bámult fáradtan, eszelősen
a véráztatta csatatérre.
A nézők elszámolták a fogadásokat.
Aki vesztes volt, fizetett.
Nehányan már ásítottak is.
Aztán mindenki hazament.
Pár kapzsi suhanc még összeszedte
az elesettek rongyait.
Aztán már csak a hold bámulta
borzadt szemével, vörösen
az új magyar Kaint.

MAGYAROK

Mikor a vadállat az áldozatára ront,
Mikor a bakancsok alatt recsegve törik a csont,
Mikor az őrület a tetőfokára hág,
Mikor a fájdalom a lelkem mélyében rág.

Mikor a gyűlölet azt üvölti, hogy fél,

Mikor a szörnyeteg annak is örül, hogy él,
Mikor az értelem már tényleg semmit nem ér,
Mikor a tisztesség tizenkilencre lapot kér.

Mikor a gyalázat ünnepli önmagát,

Mikor az alázat kéri a legjavát,
Mikor az önérzet hallgat akár a sír,
Én nem csodálom, hogy a magyar ember örömében is sír.

Értettem s féltettem mindent, ami van,

De néztem és éreztem, vagyunk még annyian,
Akik azt látják s gondolják úgy, ahogy én,
Ha sorba kell állnunk, hát álljunk az elején.

MENNYIT ÉR?

Mikor nem látsz már színeket
Fáradtan induló reggelen
Hidd el, hogy én is érzem
S nekem te nem vagy idegen

Mikor nem látod már a célt

S tán a hited sem töretlen
Húzódj csak félre, és úgy gondold végig
Mitől jó élni és mitől nem

Refr.:


Mennyit ér, aki nem tud, csak tudni vél?

Mennyit ér, aki korlátok nélkül él?
Mennyit ér, aki úgy fordul, mint a szél?
Mennyit ér, aki kér csak, de adni fél?

Mikor győztesként veszítesz

S a "miért" könnyeit látom a szemedben
A válasz itt van, csak nem vetted észre
Vénülő fákban s porladó kövekben

Magad választod a nehezebb sorsot

És megbecsülöd az őszinte szót
Attól vagy ember, hogy különb tudsz lenni
És felismered a rosszat s a jót.

MINDEN VISSZATÉR

Tehetetlenül sodródom a porló időben
A végtelenbe indultam el, de nem érkeztem meg
Álmodni mertem a szabadságról, a Kárpátok felett
De a szabadság csak játszott velem, és nem érhettem el

Ref.:

Felkel a nap a hegyek fölött, a sötétség véget ér
a harang szól majd a völgyekben és mindenki visszatér
Felkel a nap a hegyek fölött, a sötétség véget ér
a harang szól majd a völgyekben és mindenki visszatér

Ha sok-sok szenvedéssel is, s igaz lassan, de fordul a világ

De jó lenne ha néha, a Jóisten kicsit jobban is ügyelne ránk
Ne mondjunk le az álmainkról, bárki bármit is tegyen
Mától minden dallam üzenet legyen

NAGYPÉNTEKEN HOLLÓ MOSSA KÉT FIÁT

Nagypénteken holló mossa két fiát
Ez a világ kígyót békát Rám kiált
Mondja meg hát ez a világ szemembe,
Mit vétettem én egész életembe'

A csillagok feketébe öltöznek

Arc nélküli gonosztevők üldöznek
De, jó az Isten, pártját fogja a jónak,
Bizony mostan sok alja van a szónak

Édesanyám áll a ház kapujába'

Sirat engem fekete gyászruhába'
Édesanyám ne sirasson engemet
Hazámért adtam cserébe szívemet

NE GONDOLJ RÁM

Egyedül vagyok
Egy idegen városban
Csak néhány jó szót szeretnék

Két szemed kísér

A messzi távolban
Megtennék még bármit ha tehetnék

Ha kezed pihen, egy kézben

Ne gondolj rám!
Ha nem lennél máshol éppen
Ne gondolj rám!
Ha meghalni félsz még, de élni nem tudsz már
Csak akkor gondolj rám...gondolj rám!

Ablakok mögött,

Zokogó esőben
Elfolyó arcok lesnek rám

Diszkréten titkolt,

Rég halott szerelmek
Emlékeiből élnek tán

Ha nem menekülsz még a fénytől

Ne gondolj rám!
Ha a hold nem figyel már az égről
Ne gondolj rám!
Ha meghalni félsz még, de élni nem tudsz már
Csak akkor gondolj rám...gondolj rám!

Ha barátja vagy még a jónak

Ne gondolj rám!
Ha örülni tudsz még a szónak
Ne gondolj rám!
Ha meghalni félsz még, de élni nem tudsz már
Csak akkor gondolj rám...gondolj rám!

Ha kezed pihen, egy kézben

Ne gondolj rám!
Ha nem lennél máshol éppen
Ne gondolj rám!
Ha meghalni félsz még, de élni nem tudsz már
Csak akkor gondolj rám...gondolj rám!

NÉLKÜLED

Annyi mindent kéne még elmondanom
S ha nem teszem, talán már nem is lesz rá alkalom
Hogy elmeséljem, milyen jó, hogy itt vagyunk
S mint a régi jó barátok egyet mondunk s egyet gondolunk

Mint a villám tépte magányos fenyő

Mint a vízét vesztett patak, mint az odébb rúgott kő
Mint a fáradt vándor, ki némán enni kér
Otthont, házat, Hazát, nyugalmat már többé nem remél

S bár a lényeget még nem értheted

Amíg nem éltél nehéz éveket
Hogy történjen bármi, amíg élünk s meghalunk
Mi egy vérből valók vagyunk

Mint a leszakított haldokló virág

Mint az öt millió magyar, akit nem hall a nagyvilág
Mint porba hullott mag, mi többé nem ered
Ha nem vigyázol ránk olyanok leszünk mi is, nélküled.

S bár a lényeget még nem érthetted

Amíg nem éltél nehéz éveket
Hogy történjen bármi, amíg élünk s meghalunk
Mi egy vérből valók vagyunk!

NINCS HAPPY END

Nem értem mit mond, s az arca olyan más
Megint csak a gond, de nem hagyom, hogy lásd
Attól félek, késő már menni
Egyedül jöttem és nem is várt senki

Látom, hogy beszél de nem értem a szót

A szívem sem dobog, s ez nem jelenthet jót
Jópofa vagyok, ahogy a színházban láttam
"A szánalmas ripacs" - remekül játsztam

Refr.:


Köszönjük szépen, ma ennyi volt, nem jöhet más

Nincs happy end és túl bánatos az előadás
Másé a díjam, amit meg kéne kapnom
- Nem, dehogy sírok, ez csak a maszkom

Nincs már semmi fény, de jobb is azt hiszem

A sötétből még látom, ő meg engem nem
Az az érzésem, itt nem nyert ma senki
Nem tudom mégis még mit kéne tenni.

PROLÓGUS

Nem az a baj, hogy bármit mondasz, nem igaz,
A baj az, ha azt mondom: igazság - és te nem tudod, mi az.
Hogy harminc ezüstér' a lelkedet teszed a pultra,
És amíg csak élsz, ezt teszed újra meg újra.

Hogy semmit nem nézve, fék nélkül rohansz előre,
Magadnak kaparva, taposva gyerekre, nőre.
Tán ezért van, hogy többször nézünk az égre,
Akik szeretnénk, hogy itthon rend legyen végre.

Hogy a dolgok újra a helyükre kerüljenek,
Emberek, határok, völgyek és hegyek,
Hogy megint annyian legyünk, mint a tenger,
És a gyermekünk magyarként lehessen ember.

RUSZKIK HAZA

Alig kóstolhattam, mégis nagyon jóízű volt
- Győzelem és a szabad élet - minden erről szólt
Nem kell néznem anyám arcát
Apám rég feladott harcát
Öröm lesz a szívekben már végre

Aztán hajnal négykor, furcsa hang a rakpart felől

Az álom még bírja, húzna vissza, de az agyam már vacog elöl
Az nem lehet, hogy apám sír
Szeme, mint a nyitott sír
Magyarország sikolya száll a szélbe'

Refr.:


Hogy lehessen még magyar haza

És hogy soha ne vesszen el
Írd a falra, hogy "ruszkik haza"
És tedd, amit tenned kell
Ha veszítünk, még vagy negyven évig
Esélyünk sem lesz
Ne azt kérdezd, hogy honnan tudom
Csak higgy nekem, ha szeretsz

Csendben osontam ki, tudtam jól, hogy nem mehetek

Nem vagyok hős, csak magyarul élek, erről meg nem tehetek
A Széna téren a halált néztem
A Corvin közben nagyon féltem
És emlékszem az utcákon folyó vérre

A cella mélyén, a nemlét szélén, arra gondolok

Tudják-e majd, hogy ki voltam én, ha holnap majd meghalok
Azután hogy fejbe lőnek
Szöges dróttal összekötnek
- Jobban félnek tőlem így, mint élve

Refr.


Tesz-e valaki bármit, hogy ne takarja szenny a nevünk

Lefogják-e tisztességgel földbe vakult szemünk
Lesz-e olyan, ki érti
Most azért lehet itt élni
Mert mi felemeltük a lyukas zászlót az égre.